TársalgásMindennapi hivatalos és magánéletünkben leginkább saját érzéseinken mérhetjük le, ha egy beszélgetés semmit sem dönt el, minden megjegyzés és véleménynyilvánítás mégis nyomot hagy a partnerben. Ebben az értelemben “saját magunk diplomatái” vagyunk. A személyes érzékenység másodrangú: gondoljuk meg, megengedhetjük-e ezt magunknak.

Amiről nem illik beszélni

A társalgás tartalmi vonatkozásaiban vannak hagyományos tabuk, ilyenek:

  • a belügyekbe való beavatkozásnak tűnő bármilyen megjegyzés, téma, vonatkozzon az a bel- vagy külpolitikára, társadalmi berendezkedésre, a vallási rendszerre, a cég üzleti politikájára, kereskedelmi kapcsolataira, külföldi cégekkel való együttműködésére, etc.
  • a kereset és a megélhetési források, vagy a vagyoni helyzet firtatása
  • a családi és magánügyek
  • mások vallási, politikai vagy egyéb meggyőződésének kritizálása
  • harmadik, azaz jelen nem lévő személyekre tett negatív vagy magánéletbe vágó megjegyzések

(Valamikor tiltott téma volt a szex. Manapság, amikor elárasztottak bennünket a szexlapok és a pornográf újságok, értelmetlen volna a témát ismeretlennek tekinteni.)

Egy véleménnyel kapcsolatosan mindig fenntarthatjuk saját véleményünket. Ennek sokféle megoldása lehet, de soha ne menjünk túl a tárgyszerűségen, a személyeskedésig, a sértésig. A legjobb tárgyalók finoman, szinte észrevétlenül, és kedvesen mondanak ellent.

Közösségi művészet

A jól érthető beszéd, az értelmes fogalmazás, a másikat nem zavaró hangerő, a figyelemnek a partnerre irányítása, a beszélgetők között a helyesen megválasztott távolság, a szükségtelen gesztikuláció és a testmozgás elkerülése formai követelmények.

A társalgás indításkor lényeges a közös téma megtalálása. Ilyenkor jobb semleges témákhoz fordulni. Lehet ez az ország, ahol vagyunk, lehet ez közösen átélt vagy független érdekes esemény, kulturális élmény, utazás, időjárás, a lényeg, hogy érezzünk rá a partner az iránt való fogékonyságára.

Vannak jó és rossz társalgók. Aligha lehet beszélgetni azzal, aki szüneteket kitartva hol csak igen-nel, hol csak nem-mel válaszol. Ha a téma nem is talál igazán érdeklődésünkbe és tájékozottságunkba, akkor is próbáljunk érdeklődést mutatni és bekapcsolódni.

Ha egyvalaki beszél, a többiek előbb-utóbb unatkozni fognak. Nem szükségszerűen kell elmondanunk mindent, ami a témáról eszünkbe jut. Nemcsak engedni kell másokat szóhoz jutni, hanem “fel kell adnia végszót”, jelezve, hogy itt befejeztük, engedve másokat is a társalgásba bekapcsolódni. Az egy témához való ragaszkodás érdektelenséget, kényszerű részvételt jelez vagy eredményez, így a beszélgetés hamar unalomba fullad. A témaváltás az érdekes társalgás hajtóereje, figyelemmel kezeljük, hogy a partnerek csatlakozni tudjanak hozzá, és ne merüljünk szükségtelen mélységekbe műveltségi fölényünk fitogtatására. Egy ideig az élcek és a szójátékok is előrevihetik a társalgást, de az örök sziporkázás tartalmi mondanivaló nélkül unalmassá válik.

A jó társalgás olyan, mint egy közösen épített ház, vagy mint egy jó motor: minden részének és tartozékának funkciója van, amelyek csak együtt működnek közös élvezetünkre és megelégedésünkre.

“Tanulni legtöbbet mindig a rosszból lehet.” Ha ez igaz, tanuljunk a rossz példákból:

  • Nem illik a másik szavába vágni, vagy láthatóan érdektelenséget mutatni.
  • Nem illik hallgatózni, mások, társaságunkon kívüliek beszélgetésére feltűnően figyelni.
  • Beszéd közben arra nézzünk, akihez beszélünk, és akihez beszélünk, az is ránk néz. (egyéni szokás, hogy a másiknak a szemébe, vagy a szájára nézünk – és Uraim! lehetőleg a szájnál lejjebbi “sasolást” mellőzzék, mert az érzékenyen érintheti a Hölgyeket -. A szájra nézés megkönnyítheti a nyelvi megértést, az arca nézés viszont több másodlagos információt ad partnerünk mimikája útján.)
  • Rossz gyakorlat az idegen kifejezések használata, még rosszabb azok azonnali lefordítása. A kifejezést értők körében ez fölösleges, a kifejezést nem értők körében viszont tudásunk fitogtatását jelentheti, feltételezve a többiek alacsonyabb műveltségi szintjét. A szakmai tárgyalásokon esetenként nem lehet elkerülni az idegen nyelvű kifejezések használatát. Aki anyanyelvként dialektust vagy szlenget beszél, attól néha hiába várjuk el, hogy köznapibb nyelvre váltson. Ne ismételgessünk se kifejezéseket, se témákat. Ez szókincsünk szűkösségét és témaszegénységünket jelzi. Az erős hangsúlyozás is csak egy-egy ismétlést visel el. Kerülendő az elcsépelt és a gyakorta ismétlődő fordulatok használata is.

A vicc jópofa dolog, de igen veszélyes is. Az első kérdés: megérti-e a másik: ez függhet egyéniségtől és kultúrkörtől. Ha a társaság tagjai nem is értik a viccet, az elsőt élvezik. A másodikat még eltűrik. A harmadiktól már a legjobb vicc is kezd unalmassá válni…

A káromkodás visszatetsző, kulturálatlan és többnyire durva. Nem éppen dicséretes, hogy a magyar nyelv gazdag szókincse következtében kacifántosan tud káromkodni. Ennek boncolgatása helyett közelítsük meg a témát úgy, hogy udvariasan is lehet káromkodni (“a teremburáját”, “a kutyafáját”, “a csudába is”, “a cica rúgja meg”). A jó tárgyaló és a jó társalgó azonban még ilyen eszközökhöz sem folyamodik.

A pletyka a társalgás tévhajtása, elkerülhetetlen, mint a dudva: igaz vagy vélt, sőt kitalált info-k illetéktelen és gyakran eltorzított továbbadása. A munkahelyi etika is tiltja. De hát emberek vagyunk és kíváncsiak. Ameddig kellemetlenségünk nem lesz belőle…

A pletykának nincs tökéletesebb leírása, mint Rossini: A sevillai borbély c. operájának Rágalom áriája.

Csak a legjellemzőbb kifejezéseket idézve: “…..észrevétlen…..halkan….sugdolózni…. adják, hordják egyre többen….bömböl, zendül, harsog….robban….”. A pletykamalomba bekerülni életveszély, a kitalált vádakat a legnehezebb elhárítani.

A társalgással és a társaságban való beszélgetéssel kapcsolatosan még számos pszichológiai és kultúrkörtől függő megjegyzés tehető. A pszichológia régen felismerte a testi közelségnek az emberi kapcsolatokra gyakorolt hatása. Az intim, személyes, a társadalmi és a nyilvános zónát egyes szakkönyvek centiméteres nagyságrenddel különböztetik meg egymástól. Az ennyire érzékeny elhatárolás ugyan néha túlzottnak tűnhet, de a mindennapi társadalmi kapcsolatokban is lemérhető az emberek erre való érzékenysége. III. Iván orosz cár (XV.sz.) félreküldte a jelenlévőket, amikor a német-római császár követével bizalmasan akart tárgyalni. Egyre közelebb lépett a velencei követhez, aki nem volt ilyen testi közelséghez szokva beszélgetés közben, ezért mindig hátralépett. Furcsán hatott, ahogy végigsasszézták a termet. A szoros testi kapcsolat rendszerint kölcsönös elhatározás kérdése és a legbizalmasabb magánélethez tartozik. Néha azonban akaratlanul kényszerülünk ilyen kapcsolatba. Elég a zsúfolt felvonóra, autóbuszra, villamosra, metróra gondolni. (Kérem Uraim, gondoljanak utána, hova néznek Önök ilyen helyzetben? Bizonyítottan “egy semleges, a lehető legtávolabbi helyre”, különösen, ha egy csinos nőhöz szorulnak. Kérem Hölgyeim, gondoljanak utána, Önök mit tesznek? Bizonyítottan igyekeznek semmit észre nem venni a kellemetlen helyzetből. Vagy? Éppen az ellenkezőjét teszik: a figyelmet magukra irányítják, kihúzzák magukat. Hát férfi legyen a talpán, aki ezt kibírja…és aki ezeken kiigazodik).

Minden klasszikus társadalmi kultúra nagy hangsúlyt fektetett a testi ápoltságra és az öltözetre, valamint az öltözet tisztaságára. Voltak azonban az emberiségnek olyan korszakai is, amikor ezekről megfeledkeztek. És sajnos ma is vannak olyan embercsoportok, amelyek vagy alacsonyabb kulturális szintjük miatt mellőzik az alapvető higiéniai követelmények betartását, vagy anyagi lehetőségeik miatt nem képesek biztosítani ellátásuk minimális szintjét sem. Következő számunkban a jólápoltságról fogok szónokolni.